... ma arról szeretnék nektek beszélni, mit jelent zarándoknak lenni.
Vannak olyan idõszakok, amikor az ember igazi változáson megy keresztül, olyan változáson, amely elvisz furcsa, meglepõ helyekre. Figyelem: nem beszéltem „kényelmes helyekrõl”, sem pedig „könnyed” helyekrõl. Olyan helyekrõl beszéltem, ahol egyszerûen csal igazabban, tisztábban lehet élni. Azokat a helyeket a szellemi szabadság, az öröm egyfajta fuvallata lengi körül, amely nem egy adott pillanatban rejlik, nem egy adott megvalósulásban; sokkal inkább egy biztonságos alapkõnek mondható.
Maga a zarándoklat sokszor egy bizonyos nyugtalansággal indul, amelyet én szent nyugtalanságnak nevezek. Miért szent? Mert ott él benne a nagybetûs Lélek. A belsõ hang, ami hív és a szentséges felé mozdít, vezet.
Wendell Berry mondja egyik versében: „A gátnál énekel a folyam” – és én ezt nagyon igaznak találtam. A gát meghozza azt a figyelmet és azt az irányt, amelyet másként nehéz lenne megtalálni; ami az éneklést illeti, nos, mi énekelünk, ha felkérnek rá, de hangunkat a problémák segítenek megtalálni. Önkéntelenül mozdulunk akkor. Mi vagyunk az éjben haladó Mágus, nem tudjuk merre, csak követjük a csillag bizonytalanságát. Valódi? Hol látható, hol nem. Most ott van újra. Újra magához vonz, és mi követjük.
Tudjuk, hogy a mindennapok alatt van egy másik élet. Tudjuk, hogy helye van az áhítatnak, és helye van a csodának, és amikor azt a dimenziót észleljük, tudjuk, hogy az a mi igazi otthonunk.
Néha a zarándokút egy különleges helyhez vezet: vagy távoli országba megyünk, vagy oda, ahol õseink otthona volt. Néha megdöbbenünk úgy, mint Pál a damaszkuszi úton, és tudjuk, hogy figyelnünk kell. Néha az a hely, ahova utazunk, nem a szó szoros értelmében valláshoz kötött – ennek ellenére erõteljes szellemi hatása lehet. Emlékszem, milyen érzés volt visszatérni, hosszú távollét után Homerbe, egy kicsi északlouisianai városkába, oda, ahol felnõttem. Visszamentem a házhoz, ahol éltem. Áhítattal sétáltam a szobákban. Azokban a szobákban, amelyek sokkal kisebbek voltak annál, mint amire én emlékeztem, és a félelem, amely akkor kicsivé tett, nem volt már sehol. Egyszerûen csak egy ház volt, egy fehér ház, ahol a reggelizõ tér egy kicsit lejtett, az ebédlõ ablaksora az almafákra nézett; a tornácra – ahol a hintaszék állt – menekültünk mindig a nyári nap melege elõl. Úgyanaz volt, és mégis megváltozott. Persze nem a ház, hanem én.
Akár azt is mondhatnánk, hogy a zarándoklat idõnként megköveteli, hogy kövessük félelmeinket. Hogy éppen oda menjünk, ahova igazából nem akarnánk. Hogy újralátogassuk azt, amit már elvesztettünk. Vagy válaszoljunk egy új kihívásra, aminek el sem tudjuk képzelni, hogyan fogunk megfelelni. Azt mondtam, kövessük félelmeinket: éppen ebben van a dolog pikantériája. Oda kell mennünk. A zarándokút nem a biztonságról szól. Tulajdonképpen idõnként az emberek meg is haltak saját igazságuk vértanújaként. Voltak ezek között unitárius mártírok is, mint például Dávid Ferenc.
Tudni kell, hogy az áldozat része az alkunak. Számunkra, az amerikai kultúrában az önfeláldozás fogalma eléggé idegen. Csak csodálkozunk azokon a zarándokokon, akik hosszú napok során vándorolnak, azért, hogy Mekkába érjenek; vagy azokon, akik penitenciaként mérföldeket csúsznak térden a szent helyekig. Japánban, Kiotó mellett, a szerzetesek hét évet töltenek el azzal, hogy le és fel gyalogolnak a Hiei hegyen; ebben benne van kilenc olyan egymást követõ nap, amikor sem ételt sem italt nem vesznek magunkhoz, és nem is alszanak. Semmi mást nem akarnak, mint saját énjüktõl megszabadulni; természetesen ez az, ahova minden spirituális út vezet. Maga a szó magyarázza ezt: sacrifice, azaz áldozat angolul, a latin sacri-ficium kifejezésbõl ered, mely azt jelenti „megszentelni”. Az áldozat nem önmagáért történik: célja a megszentelõdés.
A zarándoklat megköveteli, hogy az elvárásokat magunk mögött hagyjuk. Ahhoz hozzá vagyunk szokva, hogy valahova elutazzunk, de ilyenkor kíváncsisággal és csodálattal kell elindulnunk. Társaságot is fogunk találni az úton. Meglepetéseket is. De a bizonyosság nem része az útnak. Paradox módon, ha tudjuk, hova megyünk, sohasem fogunk odaérni.
A zarándok gyermeki ártatlanságot ölt magára. Az ismeretlenbe megy, és éppen ezért egy ilyen utazás hitet és bátorságot követel. Ha elengedem a lengõ trapéz rúdját, lesz-e valaki, aki a semmiben függve elkapja a kezem? Ha elengedem a kényelem, a helyesség, a tulajdonom – vagy bármi más, ami biztonságomat élteti, amitõl felsõbbrendûnek érzem magam –, annak trapézrúdját, akkor mi lesz? Mi történik akkor?
Nos, akkor, a zarándok alázattal fog továbblépni az úton és elengedi a bizonyosságot, a biztonságot, a hatalmat. A zarándok aláveti magát a tapasztalásnak és nyitott a változásra. Tudod testvérem, a rendszeres templomba járás önmagában is egy fajta zarándoklat. Belépsz a templomba, a szentséges légtérbe, az istentisztelet bûvkörébe, és elkezdõdik a zene, és együtt vagy a többiekkel, akik társaid az úton. Nem azért vagy itt, mert semmi más, jobb dolgod nem akad vasárnap reggel, sõt még azért sem, hogy barátaiddal találkozz, bármennyire is kellemes az. Azért vagy itt, mert lehet – csak lehet –, hogy továbbléphetsz egy másik síkra. Lehet, hogy együttérzõbbé válsz, lehet, hogy még önmagadat is egy kicsit jobban fogod szeretni; megtalálhatod az indíttatást arra, hogy elhagyj cselekedeteidbõl olyan dolgokat, amelyek önpusztítóak vagy pusztítóan hatnak másokra. Lehet, hogy megérzed szívedben a szeretet növekedését, erõsödését, és biztosabban fogod érezni kötõdéseidet a többi emberhez és minden létezõhöz.
Tehát miért is legyünk vándor zarándokok, keresõk? Miért kövessük félelmeinket, miért tartóztassuk meg magunkat a biztonságtól, miért legyünk állandó bizonytalanságban? Nos, számomra errõl szól az élet – alapvetõen egy spirituális utazás, és ha nem vagyok az úton, úgy érzem, elmegyek az élet lényege mellett. Ettõl nyugtalan leszek és unatkozom. Tapasztalatot akarok, hogy áhítattal töltsön el; meglepetést akarok; mélyebbre akarok ásni. Azé az emberré akarok válni, akivé lennem kell majd, amikor életem véget ér, biztosan akarom tudni, hogy kivettem a részem a mulatságból és végigtáncoltam a táncot.
Arra biztatlak benneteket, hogy mindig gondoljátok meg, mi az, ami számotokra indíttatást jelent, mi a vágyakozás, amely a legteljesebb elégedettséghez és beteljesüléshez vezet. Lehet, hogy olyasmit kell majd megkeresnetek önmagatokban, amelyeket elveszettnek hittetek. Lehet, hogy teljesítenetek kell egy fogadalmat vagy hálát kell adnotok vagy olyan módon kell szeretnetek, ahogy még sohasem szerettetek az életben. Nos, gyertek. Lépjünk tovább. Az út elõttetek áll, készen arra, hogy lépteiteket fogadja. Így legyen. Ámen.